30 évvel a rendszerváltás után magától értetődőnek tűnik, hogy bárki oda utazik, ahova csak kedve támad. Kis túlzással, délelőtt kigondolod az úti célt, last minute megvásárlod a repülőjegyet, délután pedig már a koktélodat iszogatod a tengerparton. Ugye mennyire kézenfekvő és természetes? Pedig volt idő, amikor idehaza az utazás nem alapvetés, hanem kiváltság volt, amikor a nyugati határ átlépése sokak számára puszta álom maradt, amikor a rendszer nem szerette volna, hogy tátott szájjal térjünk haza az imperialistának mondott országokból.
Az Utazzlastminute.hu, vagyis a repülős utazások szervezője arról tájékoztat weboldalán, hogy 2019 legnépszerűbb úti céljai között olyan országok szerepelnek, mint Egyiptom, Görögország, Törökország és Spanyolország. Felmérések szerint egyre népszerűbbek a téli utazások is, a pihenés, kikapcsolódás, rekreáció ma már nem kizárólag a nyárhoz és a jó időhöz kötött.
Egyre bátrabban választunk távolabbi, akár más kontinenst megcélzó repülős utazásokat is, így a tervezésnél sok családban szóba kerülnek olyan egzotikus országok, mint Kuba, Thaiföld, Mexikó vagy a Dominikai Köztársaság.
Amikor két útlevél kellett az utazáshoz
A lehetőségek tárháza tehát szinte kimeríthetetlen, ami a külföldi határátlépéseket illeti. Ám közel sem voltunk mindig ilyen kivételezett helyzetben. Mit jelentett a piros és a kék útlevél, és mi volt az az egyedi kiutazási engedély?
Az 1960-as években mindössze egy maroknyi embernek volt engedélyezett a külföldi utazás: politikusok, sportolók és művészek előtt nyíltak fel a határsorompók, persze, kizárólag alapos átvizsgálást követően. Idegen földre ugyanis csak a politikailag megbízható személyek léphettek. A pártvezetés élesen elhatárolta a keleti (baráti), illetve a nyugati (hanyatló imperialista) világokba történő utazásokat.
1972-ben olvadni kezdett a jég, a keleti szocialista országokba a felső vezetés korlátozások nélkül engedélyezte a kiutazásokat. (Addig minden útra külön „útlevelet” kellett igényelni, ami kizárólag arra az egyetlen kiutazásra volt érvényes. Ez lényegében egy betétlap volt, ami a személyi igazolvánnyal együtt volt érvényes.)
1972-ben tehát felső korlát nélkül engedélyezésre kerültek a baráti országokba történő látogatások, ezzel egyidejűleg a betétlapok helyett megjelentek a piros útlevelek is. A piros útlevelek kizárólag a szocialista blokk országaiba voltak érvényesek, a kint tartózkodás maximális időtartama 30 napban volt meghatározva.
Sokak álma: a kék útlevél
Ugye, hogy mennyire messze kerültünk attól, hogy az interneten repülőjegyet foglalunk, bepakolunk az utazóbőröndünkbe és délután már könnyűbúvár leckét veszünk a tengerparton? Pedig akkor még a sokak számára örök álomként megmaradó úgynevezett kék útlevélről nem is beszéltünk.
A keletre történő utazások némileg ugyan fellazultak, ám a nyugati határátlépés szabályai ugyanolyan merevek maradtak. Nyugatra az 1960-as, 70-es, de még a 80-as évek elején is csak igen nagy nehézségek árán lehetett kiutazni. Ez kétféleképpen történhetett.Vagy egy nyugaton élő rokon hivatalos, hitelesített meghívólevele alapján, vagy az úgynevezett kék útlevéllel, amit átlag polgárnak tulajdonképpen nem is állított ki a hatóság. Akinek mégis sikerült megszereznie a fenti két okmány egyikét, az meghívólevéllel évente egyszer, míg a kékszínű turista útlevéllel háromévente egyszer utazhatott nyugatra. Már abban az esetben, ha az úthoz a munkahelyi szakszervezet vagy egy felsőbb testület is hozzájárult.
