Egy társaság hangadóját, egy cselszövés vezérét gyakorta illeti a köznyelv a főkolompos szóval. Mára ugyan kissé kikopott a kifejezés használata a hétköznapokból, ennek ellenére a legtöbben pontosan tudjuk, hogy akit főkolomposnak neveznek, az általában rosszban sántikál. De honnan ered a szó, és milyen jelentésváltozáson ment keresztül?
A némileg bizalmas, közvetlen és már-már a tolvajnyelvre emlékeztető magyar szavunk, a főkolompos eredetét sokan tévesen jelölik meg. Úgy tartják, hogy a kolompkészítő mestert, a szakma jeles képviselőjét nevezik ekképp, ami igen távol áll a valóságtól.
Bár a felvetés nem nélkülözi a logikát, hiszen főszolgabírót és főispánt is ismerünk, a főkolomposnak nincs köze a hivatáshoz. De akkor mégis honnan származik? Eredetileg nem is személyt neveztek így?
A főkolompos jelentése
A főkolompos szavunk a pásztoréletből származik. A gulyás – azaz a marhapásztor – a gulyát vezető szarvasmarha nyakába kolompot kötött, aminek öblös hangja messzire hallatszott a pusztán, így az állatok könnyebben tudták követni társaikat. Érdekesség, hogy a juhok nyakába inkább könnyedebb rézcsengettyű került, ennek ábrázolása pedig mind a mai napig tetten érhető. (Gondoljunk csak a karácsonyi, bárányt ábrázoló képeslapokra.)
A gulyát vezető szarvasmarha, a „csapat hangadója” volt tehát a főkolompos, az adta a menet ritmusát és irányát. A puszták világa ezer szállal kötődött a betyárélethez, így nem kellett sok időnek eltelnie, hogy a főkolompos szó gyökeret verjen a betyár szóhasználatban is. Innen pedig csupán kőhajításnyi távolságra van, hogy a cselszövés kiötlőjét és hangadóját is ekképpen illessék. Így lett tehát a főkolompos vezérmarhából egy rosszban sántikáló személy az idők során.
