Számtalanszor tapasztaljuk életünk során azt az érzést, amikor egy szándékos vagy véletlen érintés mosolyra fakaszt, és önkéntelen mozdulatra sarkall bennünket. A test számos pontja lehet érzékeny a csiklandozásra, jóllehet ezek közül is kiemelkedik a talp, a bordaív és a hónalj. Az egyik legfurcsább dolog a csiklandozásban, hogy bármennyire is igyekszünk, képtelenek vagyunk magunkból is kiváltani ezt az érzést. De miért?
A csiklandozás általában az intim vagy szoros kapcsolatok keretei között jelentkezik, és jórészt a másik fél ugratására, megtréfálására irányul. Egyes emberek rendkívül érzékenyek rá, mások kevésbé, az azonban tény, hogy saját magunkat nem tudjuk megcsiklandozni.
Miért nem lehet megcsiklandozni magunkat?
Amikor a testünk megmozdul, az agyunk egy része figyeli a mozgást és előrevetíti azt, hogy a mozdulat milyen érzéseket fog kiváltani belőlünk. Ez kicsit homályosan hangzik? Mondok egy példát. Amikor járás közben a karunk újra és újra az oldalunkhoz dörzsölődik, észre sem vesszük a folyamatot, mert az agyunk előre látja a kontaktust. (Ám arra már nem tud felkészülni, ha valaki hasonló módon érint meg minket.)
Miért van ez így? Ha a szervezetünk nem lenne képes nyomon követni a saját mozgását, illetve az általa keltett érzeteket, akkor folyamatosan azt éreznénk, hogy böködnek, dörzsölnek, szurkálnak minket. Nem nehéz belátni, hogy ebben az esetben testünk kizárólag magára koncentrálna, ami elvonná a figyelmet a környezetről. Visszatérve a csiklandozásra: az agyunk érzékeli, hogy a talpat vakargató ujj a saját testrészünk, ezért elhallgattatja az érzékszervi választ.
Az University College London kutatói egy kísérletben azt vizsgálták, hogy be tudják-e csapni az agyat az öncsiklandozással összefüggően. Építettek egy csiklandozó gépet, amely egy kar meghúzásával kiváltotta az ingert az önkéntesekből. (Gyakorlatilag a szerkezet megcsiklandozta a delikvenst.) A kutatók arra voltak kíváncsiak, számít-e a saját testünk közvetlen megérintése, vagy elég csupán a szándék, hogy magunkat akarjuk megcsiklandozni. A vizsgálat érdekes eredményre jutott.
Ha az önkéntes meghúzta a kart, és a csiklandozó gép azonnal kiváltotta az ingert, akkor az agy a folyamatot öncsiklandozásnak vélte, az alany pedig érzéketlen maradt. Ám amikor a karhúzás és a csiklandozás között több mint egy másodperc telt el, akkor az önkéntes agya már más által indított csiklandozásként fogta fel a műveletet, és az önkéntes nevetésben tört ki.
