Bizonyára nincs ember az országban, aki ne halott volna a biatorbágyi merényletről. Mégis azok kedvéért, akik eddig egy másik bolygón éltek, egy mondatban felelevenítjük az eseményeket. 1931. szeptember 13-án 0:15 perckor Matuska Szilveszter – eredeti szakmáját tekintve minden hájjal megkent kereskedő – felrobbantotta a biatorbágyi viaduktot átszelő vasútvonalat. A robbantásból eredően 22 ember vesztette életét. Másnap a nyomozás igen komoly erőkkel indult meg, s Magyarországon statáriumot vezettek be.
Azt, hogy a merénylet hátterében a kommunisták álltak-e, vagy valaki szándékosan próbálta rájuk terelni a gyanút, itt és most nem fogjuk vizsgálni. Legalább annyi érv szól mindkét elmélet mellett, mint amennyi ellene, aki bővebben el szeretne merülni a témában, számos vonatkozó irodalmat talál. Ami minket elsősorban jelen esetben motivál, az az a legenda, ami évek alatt a merénylet köré szövődött, s apró darabokból úgy állt össze, mint a lovak a kánikulában.
Sajnos a sületlenségeknek egy 2005-ben megjelent, magyar nyelvre is lefordított könyv további táptalajt adott, de erről majd később. Az egész történetből már egy olyan kesze-kusza, szövevényes sztori kerekedett ki, hogy retró legendavadász legyen a talpán, aki visszafejti. Az esztendők előrehaladtával hógolyóból alpesi lavinává duzzadt legenda így hangzik:
„1931. szeptember 12-e éjszakáján az Orient Expressz éppen elhagyta Budapestet, és a biatorbágyi hídon át nyugatra tartott, amikor bomba robbant. A mozdony és kilenc kocsi a mélybe zuhant – húsz ember azonnal meghalt, és még több szenvedett súlyos sérüléseket. A túlélők többség vagy a csendes sokk vagy a hisztéria állapotában volt, amikor ráébredtek a történtek szörnyűségére, és megmentésükre vártak. Ekkor történt, hogy Josephine Baker (híres afroamerikai énekesnő – szerk.) – azon utasok egyike, akik sértetlenül túlélték a tragédiát – közbelépett, hogy segítsen. Most nem egzotikus táncot lejtett, hanem rögtönzött előadást tartott legismertebb dalaiból, amit egyedi, Párizsnak szóló himnuszával, a „J’ai deux amours-ral tetőzött be.”
A viadukt a merénylet után (fotó: Fortepan)
Az idézet Anthony Burton: Az Orient Expressz története 1883-tól 1950-ig című könyvéből való, aminek lektorálás nélküli megjelenése már önmagában is elég problémás. A magyar kiadás végén egy jegyzetben a Magyar Könyvklub meg is jegyzi, hogy a szöveghű fordítással tiszteletben tartják ugyan Anthony Burton írói szuverenitását, de mindettől függetlenül egy áttekintést adnak a puszta tényekről. Nézzük, hogy a fenti állításokkal ellentétben mi is történt valójában.
Amikor még Bia és Torbágy önálló települések voltak
A valóság az, hogy Matuska Szilveszter a Bécs felé haladó (tehát keletről nyugatra tartó) oldalra helyezte a bombát. Az Orient Expressz pedig kelet-nyugat viszonylatban nem érintette hazánkat (csak ellenkező irányban), azon egyszerű oknál fogva, hogy más útvonalon közlekedett, így „hazafelé” elkerülte Magyarországot. A sínre helyezett robbanószerkezet 1931. szeptember 13-án, 0.15-kor a 10-es számú nemzetközi gyorsvonatot siklatta ki a Budaörs és Torbágy állomás között álló völgyhídnál (ekkor Bia és Torbágy még önálló települések voltak).
Az E1 számú Orient Expressz az ellenkező irányból, Bécsből tartott a viadukt felé, azonban 0.23-kor Torbágyon megállították, s annak 424.021 számú mozdonyát lecsatolták a vonatról. Az első segítőcsapat így az Orient mozdonyával érkezett a helyszínre, hozzávetőleg negyedórával a szerencsétlenséget követően. Az Orient Expressznek ennyi kapcsolódása volt a biatorbágyi merénylethez, és nem több.
A 10-es számú nemzetközi gyorsvonat hat és nem kilenc kocsija zuhant a mélybe, az áldozatok száma pedig 22 volt, és nem húsz. Matuska nem a vonatot robbantotta fel, hanem egy hétméteres sínszálat robbantott ki, ez okozta a kisiklást. Ami pedig a francia származású amerikai énekesnő, Josephin Baker esetét illeti. Annyira az életszerű helyzettől elrugaszkodottnak tűnik az a momentum, hogy egy 22 emberáldozatot követelő vonatszerencsétlenség romjain egy afroamerikai énekesnő francia sanzonokat énekeljen a túlélőknek, hogy érdemben nem is foglalkozunk vele.
