Sült kolbász papír tálcán, karéj kenyérrel, mustárral. Megvan? Sült hekk kézzel lecsipegetve? Ha nemcsak összefutott ezen bűvös szavak hallatán a nyál a szádban, de a Lacikonyha történetére is kíváncsi vagy, akkor ez a poszt neked íródott.
Hogy mennyire nincs új a Nap alatt, és hogy mennyire nem a fejlett nyugat mutatta meg nekünk első ízben a követendő utat, az már előző, Ki mit tudos posztunkban is kiderült. Jelen esetben a gyorsétkezdékről van szó, melyek mai értelemben olyan messze esnek a Lacikonyháktól, mint Makó Jeruzsálemtől, mégis, funkciójukat tekintve nem olyan ordító a távolság.
Ha a ’80-as években a hétvégi balatoni kiruccanás során a 7-es úton megéhezett a család, gyorsan burkolt valamit az út szélén. És nincs ez másképpen napjainkban sem. Persze, a hekk és a kolbász nem veszett ki a mai napig, azonban a miliő az évek alatt kissé kopottá vált.
Bár a hétvégi lángosos poszt ízét – kis képzavarral élve – még a szánkban érezhetjük, mai posztunk egy újabb retró gasztronómiai fellegvár, a Lacikonyha történetét járja körül. A szakirodalom, mely jelen esetben a Magyar néprajzi lexikon, illetve a Budapest enciklopédia, két különböző módon magyarázza a Lacikonyha jelentését. Egyfelől ezzel az elnevezéssel illeti a szabad ég alatti, esetleg sátorban (lakókocsiban) működő kifőzdéket másfelől, szélesebb értelemben véve, ide sorolja mindazokat a puritán, szegényes, alsóbb rendű helyeket, melyek magukat vendéglőnek titulálják.
És akkor nézzük a történetét, mely valószínűleg néhányak számára meglepő lesz. Sokunk emlékezetében a Lacikonyha annyira összeforrt a szocializmussal, hogy nehéz elképzelni azt, hogy nem az átkos kreálmánya lenne. Pedig nem az, sőt, messzi időkre nyúló történettel rendelkezik. Elnevezésének eredetét némi balladai homály járja át, de hozzávetőleg a XV. századra tehető.
A rossz nyelvek szerint az uralkodó, Dobzse László, regnálása alatt annyira legatyásodott, hogy a királyi konyhát az utcai kifőzdékből látták el. Valószínűbb azonban, hogy az egykori nyári konyha elnevezéssel lehet összefüggésben az étkezde elnevezése. A korabeli vidéki háztartások konyháját ugyanis június 27-én, László napkor „kiköltöztették” az udvarra, s a sütés-főzés őszig, illetve a hideg beálltáig a szabad ég alatt történt. A szabadban főzés divatja később a korabeli Pestre is begyűrűzött, ahol a Lacikonyha a szegényebb rétegek divatos találkozóhelyévé vált. Az 1800-as évek derekán Pesten már 26 Lacikonyha működött, ezek jó része a Duna parton várta éhes közönségét.
