Kis túlzással, ami ma az 5.1-es házimozi rendszer, az gyermekkorunkban a diavetítő volt. Saját hangrendszerrel bírt, „amit” anyunak hívtak, illetve elmaradhatatlan kellékként beépített elalváskapcsolóval is rendelkezett. Ma a diavetítő történetét járjuk körül.
Hazánkban az 1940-es évek elején kezdődött meg a diavetítő sorozatgyártása, mondanunk sem kell, hogy az akkori terméknek halvány köze nem volt a mai csúcs produktumokhoz. Az áruk hozzávetőleg 80-120 Pengő körül volt, az elmaradhatatlan diatekercsekért pedig 4-6 Pengőt kértek el az árusok. Széles körben való elterjedése nem váratott sokat magára: a gyerekek körében hihetetlen népszerűségnek örvendő családi mesefilm-vetítések egy pillanat alatt őrült népszerűvé tették a diavetítőt.
A népszerűség természetesen a további, egyre fejlettebb modellek fejlesztését és piacra dobását hozta magával. 1951-ben a Magyar Optikai Művek új masinával örvendeztette meg az állókép-vetítés híveit, egy olyan termékben testet öltve, mely elektromos és petróleumlámpás kivitelben is kapható volt. A MOM igyekezett gondolni azokon a településeken élő családokra is, akikhez nem került bevezetésre villany, így a petróleumlámpás változattal elsősorban őket célozták meg.
Két évvel később – 1953-ban – , a lemezgyári munkások valószínűleg még nem tudták, hogy hazánk legsikeresebb diavetítőinek első példányai kerülnek ki a kezük közül. A Lemezárugyár ugyanis ebben az évben kezdte meg gyártani híres 35 Wattos, dobtáras modelljét, mely néhány módosítást leszámítva (dobtár, lámpaház, illetve a trafó korszerűsítése) a ’80-as évekig forgalomban volt.
A diavetítő népszerűségét talán kicsit vad lenne a mai napig is töretlennek nevezni, azonban az a tény, hogy még mindig kapható, mindenképp a szerkezet nagyszerűségét igazolja. Azonban mélyen a zsebébe kell nyúlnia annak, aki szeretne egy ilyet beszerezni.