Amikor az ember egy olyan jellegzetes retró divatról szeretne írni, mint a diplomata táska hordása, akkor joggal gondolhatná, hogy széles e világban ezeregy helyen feldolgozták már a témát, s csak el kell merülnie a forrásokban. De nem így van. A 80-as, s kicsit a 90-es évek – leginkább fiatalok körében hódító – diplomata táska őrületéről szinte semmi nem maradt fenn, úgy tűnik, hogy azon egyszerű oknál fogva, hogy lényegében senki nem tudja, hogy minek köszönhetően alakult ki.
Tény, hogy a diplomata táska, vagy közkedveltebb nevén dipó tatyó, egyik napról a másikra lett akkora divat az országban, hogy a mai divattörténettel foglalkozó szakemberek csak kapkodják a fejüket. A táska őrület abban a korszakban hódított, amikor még a terv, s nem az igény szabta meg, hogy mit hord a magyar, amikor még a nyugati trendeket esélyünk sem lehetett másolni, hiszen egy-egy videoklip kivételével nemigen találkozhattunk velük. Így idehaza sajátságos vonulatok alakultak ki, hódított a jugoszláv Ritmo cipő, a Rotring ceruza, a gázálarc- és a diplomata táska. Az azonban, hogy ezek a szubkulturális momentumok minek köszönhetően söpörtek végig Záhonytól Hegyeshalomig – főként abban az időben, mikor nálunk még elérhetetlen volt az internet, s az ifjúsági magazinok sem éppen erről cikkeztek –, nos, az rejtély.
No, de vissza a dipó tatyóhoz. Egyes elképzelések szerint a KGST keretein belül zajló cserekereskedelem jegyében kerülhetett az országba egy nagyobb szállítmány bolgár diplomata táska, mely a nyakunkon maradt. A funkciójukat tekintve közel sem iskolatáskának tervezett darabok azonban hirtelen a gimnazisták érdeklődésének középpontjába kerültek, olyannyira, hogy egy csapásra státuszszimbólummá váltak a diákok körében.
A táskák – mivel rendeltetésük nem a tornacipő és az uzsonna tárolása, valamint a folyosói verekedések „elviselése” volt – év végére rendszerint tönkre is mentek. Hordásukra íratlan szabályok vonatkoztak: a tapasztaltabbak hón alá csapták, a kissé óvatosak a fogantyúról lenyúló mutatóujjal biztosították, a gyanútlan diákok egyszerűen csak annak rendje és módja szerint marokra fogva cipelték. Ez utóbbiak voltak azok, akik könnyedségük miatt gyakran ráfaraghattak, ugyanis a jópofa osztálytársak egy váratlan pillanatban előszeretettel kapcsolták ki más dipóját, ami oldalra lenyílva a folyosó köveire ömlesztette teljes tartalmát.
Bárhogy is volt, a diplomata táska egy korszak szimbólumává vált, az órákon „véletlenül” felrúgott darabok hangos csattanása pedig örökre a fülünkbe égett.
