Menzakaja

Azon különösebben sosem lepődtünk meg, hogy a paradicsomleves betűtésztáiból mindenki szavakat rakott ki. Az viszont már igencsak gyanúsnak mondható, hogy az összes fogásnak Hegyeshalomtól Záhonyig ugyanolyan íze volt. A mai témánk az előző kor iskolai étkeztetése.

Ez a poszt elsősorban azoknak mond majd valamit, akik az utolsó tanóra után nem hazafelé, hanem az iskolai ebédlő felé vették az irányt. Akik abban a helyzetben voltak, hogy anyu otthon várta az ebéddel, azoknak azt kell mondjuk, hogy egy meghatározó korszak maradt ki az életükből. Az általános iskolás menzás történetek felidézése már-már olyan magasságokba érnek, mint a hajdanvolt katona sztorik.

menzakaja

Az ebédhez jutás elengedhetetlen feltétele volt a kulturált sorban állás, ami természetesen többszöri tanári közbenjárásra sikerült csak. Mindig sor volt, akár mennyi órája is volt a diáknak. Ha reggel ment volna ebédelni, akkor is sor lett volna. A végcél közeledtét az a momentum jelentette, mikor levehettük a polcról az örökké zsíros pléh vagy műanyag tálcát. Addigra már valószínűleg eljutott a hír is hozzánk, hogy „mi a kaja”. Talán egy olyan étel volt, ami ellen egyöntetűen tiltakozott mindenki és nyolc év alatt nem sikerült élő embert találnunk, aki szeretné. Ez a gasztronómia útvesztő a finomfőzelék, ami a nevével ellentétben egyáltalán nem volt finom. Rendben, a marha- vagy sertésszelet főtt krumplival és meggybefőttel is elég bizarr fogás volt, de ott legalább a vizuális élmény nem csapta ki a biztosítékot.

Most pedig idézzünk fel pár klasszikus fogást a teljesség igénye nélkül. Paradicsomos káposzta Stefánia szelettel, ahol a Stefániának minden tányérra már csak a vége jutott, és tojás már csak mutatóban volt benne. Diós tészta, ami diót természetesen csak nyomokban tartalmazott, viszont öklömnyire csomósodott porcukordarabokat annál inkább. Beazonosíthatatlan összetevőkből álló gyümölcsleves a villámhabarásnak köszönhetően szintén csomósan. Tejbegríz, aminek összekeverésével a lány osztálytársakat a világból is ki lehetett volna kergetni. Az ünnepi kaja kétségtelenül a milánói volt, erős versenyben a kőkemény szilvás gombóccal, illetve a csokiöntetes piskótakockával.

Végül az elengedhetetlen mondat, ami a menzaétkezés végét jelentette, és legalább fél percig el lehetett nyújtani a kimondását az „Egészségetekre!” válaszaként: „Köszönjük szépen, viszont kívánjuk!”

Fotó


Hozzászólások

Olvass bele ezekbe is...